Nincs elég Balatoni vitorlás kikötő: petíciót indítottak, írd alá te is!- új balatoni kikötők építése támogatás

1. A minap egy petícióra lettünk figyelmesek, mely a Te nevedhez kötődik. Egy nagyon aktuális és égető problémát karoltál fel: a balatoni kikötőhiány problémáját. Összefoglalnád röviden, mi motivált a petíció elindításában?

Jó kérdés! Még magam sem tudom… De talán mélyebbről fakad ez a tettvágy, szeretett sportunk és annak terjesztése, népszerűsítése érdekében. Megpróbálom röviden elmondani, azonban ez más esetben sem nagyon sikerült. Ebben a hajózás, vitorlázás, túrázás témában igen komoly belső késztetésem van, ami lehet csak akkor lesz igazán érthető, ha kicsit hosszan, de részletesen leírom azt.

Nem ma kezdtem vitorlázni, sőt nem is tegnap, már 5 éves korom óta, azaz több mint 40 éve. Persze akkor még nem egyesületi keretek között, hanem egy nagyon jó baráti viszonyban lévő családdal együtt, édesapám szervezésében, aki minket is elvitt, minden évben bátyámmal együtt, vitorlázni, túrázni. Édesapánk tanított meg minket hajózni, ismertette meg velünk a természet szeretetét és a természetjárást (hajóval is). Tehát a ‘80-as évek elején már túravitorláztam. Azután olyan ‘85, ‘86 környékén, 10-11 éves koromtól már egyesületi formában is vitorláztam bátyámmal, az édesapánk által szervezett és ‘67-ben alapított KFKI vitorlástáborban, Szántódon. ‘91-ben, 15 évesen korkedvezménnyel vizsgáztam először, akkor még B kategóriás kishajóra, majd ‘94-ben 18 évesen A kategóriás „nagyhajó”-ra. Ekkortájt a Széchenyi Emléktúrák lelkes résztvevőiként is, minden évben, több mint tíz hajóval kerültük körbe a Balatont, ami mára a vendéghelyek hiánya miatt lehetetlen volna főidényben, de lehet már azon kívül is. A Szántódi Vitorlástáborban ‘92-től segédoktató, majd ‘94-től oktató lettem, vagyok. Korábban hébe-hóba mentünk egy-egy versenyre, majd a 2000-es években vált ez rendszeresebbé, azonban igazán komoly versenyző sosem voltam, mert nem érdekelt annyira a versenyszerű sport, de minden évben sokat vitorláztam; oktattam, túráztam, azért időnként versenyeztem is.

Aztán édesapánk halála után bátyámmal teljesen átvettük a vitorlástábor szervezését és lebonyolítását, melyet a mai napig csinálunk, nagyon nagy sikerrel. Ma már nem ritka a 100 fős, tanulós vitorlástábor. Egy vitorlás fesztivállá nőtte ki magát pár év alatt. Apai örökségként visszük ezt tovább. Ez a küldetésünk! Mára, a sok külső körülmény miatt, teljesen önállósodva, az általunk alapított Szántódi Vitorlás Egyesület keretein belül tesszük mindezt. A táborunkba jönnek már 6-7 éves kortól kisgyerekek, nagy gyerekek, fiatalok, ifjúfelnőttek, és komoly felnőttek is, akiknek akár túratábort is ajánlunk és szervezünk. Mindezt gyakorlatilag társadalmi munkában, nem profitorientált vállalkozásként, hanem önköltséges áron nyújtjuk a zömében visszatérő érdeklődőknek. Sokszor olyanoknak, akiknek nincs más lehetőségük erre a sportra, vagy éppen csak ennyit szeretnének belőle, esetleg ennyit tudnak rá áldozni. A vitorlástáborunk effajta “szociális érzékenysége” a kezdetek óta elkísér minket és kitartóan visszük is ezt tovább. Persze mindezt, már csak nagyon sok hasonlóan gondolkodó sporttársunk segítségével tudjuk megtenni, hisz leírhatatlan, hogy ez mennyi munka, energia, sokszor saját költség is. Mindössze annyi bevételt kell előteremtenünk, hogy a megnövekedett hajóparkot fenn tudjuk tartani. Zömében sajátkezűleg, a szintén elhivatott társaink segítségével tudjuk rendbe hozni azokat, nem ritkán teljes felújítással, valamint kisebb fejlesztésekre is, ha a szűkös költségvetésünkből futja rá. Vitorlástáboraink alkalmával sajnos sokszor szembesülünk azzal, hogy visszatérő vendégeink, tanítványaink és tagjaink egy jelentős részének csak ennyi vitorlázás jut egy évben, amely persze sok különböző okból fakadhat.

Miért nem építenek új kikötőket? Mi gátolja, hogy sikkerre lehessen vinni ezt az ügyet, mit vár a petíciótól, és milyen más fontos változásokra van szükség a magyar vitorlás életben? Lapozz és folytatjuk!