Amikor életemben először a New York Kávéházba mentem...
Sétálok a zsúfolt, budapesti körúton, és egyszer csak megpillantom azt a hatalmas épületet, melynek minden szeglete sejtelmesen világít. Követem a szememmel a fényeket, és olyan érzésem támad, mintha sosem érne véget a fényáradat. Közben felfedezem a szobrokat, az aprólékos építészeti mintákat is. Majd megpillantom az üveget, melynek túloldalán emberek ülnek bársonyszékeken, és egymás szemét fürkészve beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek…
Már tudom, hogy jó helyen járok, hiszen mindaz a csoda, amit itt a körúton látok, az maga a New York Palota. A monumentális épület, mely egyik szárnyában a New York Kávéháznak ad helyet. Én pedig éppen ide tartok. –ebbe a csodálatos, elegáns épületbe.
Az ajtón belépve ismét az ámulat fog el, és hirtelen az órámra pillantok, mert valahogy úgy érzem, nem stimmel az idő… Mintha hirtelen 100 évet visszakanyarodtunk volna.
A Kávéházban mindenhol fényár, freskók, színek, stukkók, és hatalmas belmagasságú terek. Ámulva nézek körbe, amikor hirtelen egy kedves mosoly és egy barátságos hang fogad: „A kisasszony a Művész Páholyba érkezett?”
Őőőő… Tessék? Hová? Vagyis, hogy… igen, persze. A Művész Páholyba jöttem, a soron következő előadásra. „Akkor fáradjon velem, megmutatom, merre foglalhat helyet.”
Éppen, hogy csak a karját nem nyújtja a pincér, amikor elindul előttem, és én csendben, izgatottan követem. Aztán hirtelen végigfut egy újabb gondolat a fejemen: „Istenem, egyáltalán milyen ruhát vettem fel? Miben jöttem el?” Gyorsan végignézek magamon, majd csillapodva nyugtázom, hogy a vörös színű, egyenes szabású koktélruhámban, és egy fekete, elegáns magassarkúban tipegek. Mély levegőt veszek. Ok, minden rendben. Majd hirtelen úgy érzem, egyre melegebb lesz, és a rövid fekete blézeremet le kell vennem, mert túl sok már nekem ennyi minden. Ennyi pompa, ennyi elegancia, és ennyi hirtelen jött élmény!
Mi vár még rám ezek után?
A pincér hamarosan elém tesz egy kancsó friss vizet, majd kávéval kínál, esetleg borral és pezsgővel, ha inkább ahhoz van kedvem.
Rájövök, hogy autóval jöttem, ezért egy kávé mellett kell döntenem. De hát mi lehetne ennél jobb választás, hisz végtére is a Világ Legszebb Kávéházában vagyok!
Amíg az előadás kezdetére várok, figyelem az egyre zsúfoltabbá váló teret, ahol beszélgetés moraját verik vissza a hatalmas oszlopok, és a márvány díszletek. Az emberek ragyognak, és boldogan foglalnak helyet körülöttem a vörös bársonyszékeken. A korosztály nagyon vegyes. Én a 28 évemmel az alsó korhatárt képviselem, de bőven érkeztek a Művész Páholyba olyanok is, akik talán már korábban, a régi fényében is ismerték a Kávéházat.
Hamarosan megérkezik az est Háziasszonya, aki köszönti a résztvevőket, és megkezdődik az előadás a neves művészekkel, irodalmárokkal, és történészekkel. Szégyenszemre a téma valahogy nem köt le teljesen, mert a pompa még mindig elvonja a figyelmemet.
Először járok itt, és eddig csak filmekben láttam ilyet. A gondolataim a múlt században járnak: az írókra és költőkre gondolok, akik annak idején itt írták le műveiket, itt kaptak ihletet, és itt alkottak nap-mint nap, ezek között a falak között, ebben a gyönyörben.
Egy pillanatra én is elgondolkodom, hogy író leszek, és itt fogom majd megírni az első regényemet. Aztán elmosolyodok, és magamban jót nevetek, hiszen ez manapság már teljesen másképpen működik… Na meg, miért is kéne írónak lennem ahhoz, hogy itt lehessek? Elég csak eljönnöm egy érdekes előadásra, mely a felhívás alapján felcsigázta az érdeklődésemet, és akkor még mit sem sejtettem arról, hogy milyen élményeket ad majd nekem a hely. Most pedig itt ülök elegánsan, csinosan, egy forró lattéval a kezemben, s körülöttem tanult, művelt, kifinomult emberek, szerteágazó érdeklődési körrel.
A levegőben a múlt ezer árnya, a letűnt korok kultúrájának szelleme, és én boldog vagyok, mert úgy érzem, ezen a helyen megnyugszik a lelkem.
Az előadás témája most mellékes. Figyelem az arcokat, a szemeket, a színeket, a fényeket, és némán a múltba révedek.
Nőnek érzem magam. Felnőtt, érett nőnek, aki szilárdan áll a lábán, és ebben a rohanó világban is eléri mindazt, amit akar.
És ez élménynek ezzel még mindig nincs vége...!
Az előadás véget ért, és én hazafelé indulok a körúton. Érzem arcomon a város melegét, és hallom a kezdődő éjszaka ébredező hangjait. A cipőm tompán kopog a járdán, és egy pillanatra megállok. A táskámmal a kezemben még egyszer visszafordulok… Hunyorogva nézek vissza az épületre, és hálás vagyok ezért az estéért. Hálás vagyok a helynek, mely ezen az estén erőt adott, és gondolatokat ébresztett bennem. Hálás vagyok, mert a Világ Legszebb Kávéháza számomra nem csak élvezetet és pompát, de hitet, motivációt és inspirációt is adott!
Az első Művész Páholy előadás, amin részt vettem, számomra önmagamról, a lelkemről, és a bennem élő művészetről szólt!
Ezt az érzést kívánom Mindenkinek, aki a New Yorkba betér! S őszintén javaslom, hogy Mindenki térjen be! –mert valóban érdemes!
Én már biztosan tudom, hogy a következőn is ott leszek, és akkor majd a témára is tudok koncentrálni, mert az először látott pompa nem vonja majd el annyira a figyelmemet!