Ezt a páratlan szépségű építészeti remeket Sáh Dzsahán mogul sah húzatta imádott feleségének, aki szülés közben váratlanul elhunyt. Most ezt a mesebeli sírmeléket mutatom be neked.
Ha le kéne fordítani a szót, a „paloták koronája” lenne a helyes kifejezés, és ez hűen is tükrözi az épület mivoltát, hiszen a világon egyedülálló csodával van dolgunk.
A Tadzs Mahal történetét kezdjük építőjénél, Sáh Dzsahán uralkodónál, aki soha nem volt az élvezetek ellen, és életmódja vont némi kivetnivalót is maga után, de nagy igénye volt a kultúra fejlődésére is.
Legkedvesebb felesége, Mumtáz Mahal azonban miután 14. gyermekét világra hozta 1631. júniusában meghalt, ráadásul miközben ura hadjáraton volt. Helyben el kellett temetni.
Az uralkodót annyira megviselte imádottja elvesztése, hogy semmi nem érdekelte többé, és olyan, méltó nyughelyet akart neki állítatni, mely soha nem tűnik el a Föld színéről.
Bár tisztában volt vele, hogy semmilyen építmény nem tart örökké, mindent megtett annak érdekében, hogy minél tovább megmaradhasson az utókor számára.
1632. januárjában kezdődött el a Tadzs Mahal építése, melynek alaprajzát Dzsahán saját kézzel készítette el, és minden ennek megfelelően épült is meg.
Az akkori történetírók még azt is rögzítették írásban, hogy cserélték ki a homokot kavicsokra, és öntötték az akkori kornak megfelelően aa legmodernebb betonból az épület alapját, hogy minél jobban állhassa az idő vasfogát.
Miután az alap kész lett, 1631. decemberében elhozták ide Mumtáz testének maradványait a 710 kilométerre lévő Burhanpurból. A gyászmenetet maga az uralkodó, annak tizenöt éves fia Sall Sudzsa, valamint Mumtáz harmadik gyereke vezette, majd újratemették az építkezés területén, ám szintén csak ideiglenesen.
Egy évvel később, felesége újratemetésének egy éves fordulóján Dzsahán megemlékezést tartott, majd kegyelmet kért az Istenektől szerelmese számára.
Végső nyughelyére 1633-ban került, ekkor már állt a sírkamra, bár a hatalmas síremlék még mindig nem készült el, hanem csak 1647-ben fejezték be teljesen, és csaknem 20 000 ember keze által, 5 millió rúpiás költséggel.
Dzsahán 1666-ban halt meg, és ahogy kívánta, fia felesége mellett temette el, s így lelhetett örök nyugalomra.
Az idő során mindent megtettek a környéken dúló háborúk elleni védelméért, és 1983-ban felkerült az UNESCO világörökség tagjai közé, majd 1996-ban a növekvő turisztikai értéke, és az ipar közelsége miatt a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé is.