2018. június 24-én rengetegen gyűltek össze az alaszkai Ketchikan településen működő Alaskan Fish House-ban, amelyet a tulajdonos a záróra után 3 órával is nyitva tartott, hogy ő, és a lelkes szurkolók is részesülhessenek az idei Race to Alaska (R2AK) első befutóinak diadalából.
Az első befutók
A várva várt pillanat helyi idő szerint 00:17-kor következett be, amikor a Federal’s Team Sail Like a Girl csapatának tagjai egyszerre, kézen fogva léptek le Melges 32-esük fedélzetéről és rázták meg a győzelmi harangot, és ezzel a 750 mérföldes verseny negyedik bajnokaivá váltak. Jeanne Assael Gousseve, Aimee Fulwell, Allison Dvaladze, Kelly Adamson Danielson, Haley King Lhamon, Anna Stevens, Kate Hearsey McKay, és Morgana Buell mind jogosan lehettek büszkék magukra azon az éjszakán.
Fontos volt a közösség támogatása a versenyen
A győzelemben az elengedhetetlen fuvallatok és evezés mellett fontos szerepet játszott még a közösségi támogatás is. A tengerészek szerint ez a győzelem nem csak az övék, hanem mindenki másé is.
„Hat hónappal ezelőtt kételkedtem a dologban” – állította egy családtag a győzelmet megelőző órákban. 2017-ben a Team Sail Like a Girl csupán egy elképzelésből és egy 20 éves versenyhajóból állt, amit egyetlen célból vásárolt meg a csapat: hogy egy csoport nő elversenyezzen Alaszkába.
Minden tényező ellenük szólt: az egytestű jármű sosem nyert R2AK-t, a többtestes hajók sebességbeli előnye alapján pedig előre látszott, hogy komoly hátránnyal indulnak majd. Ha mindez nem lett volna elég, az alapításkor a csapat csupán a fele volt tengerész, és egyikőjük csak azért tanult bele az egészbe, hogy ő is közéjük állhasson. A tapasztalat hiánya számos megkérdezett csapattagot eltántorított a csatlakozástól.
Mit kerestek ezen a versenyen?
Szóval mégis mit akartak ők véghezvinni egy olyan versenyen, amire hírhedten álnok tengeri körülmények jellemzők, és amelyek még a legedzettebb tengerészeket is megizzasztják, és amit a legjobban megépített hajók is gyakran csak darabokban fejezik be? Miből gondolták, hogy hat hónapnyi felkészülés elegendő lesz ahhoz, hogy egyáltalán rajthoz állhassanak? A Team Sail Like a Girl tagjainak az első pillanatoktól kezdve számtalan akadállyal kellett szembenézniük, de mégsem adták fel.
Nem adták fel
Karrierjük és anyai felelősségeik mellett a csapat tagjai számára több hónapnyi felújítási munkálat, egy új kerekes hajtórendszer megépítése, majd fél évnyi gyakorlás (olykor hetente 2-5 alkalommal) vette kezdetét. Amikor azonban a hölgyek kész hajójukkal a Swiftsure (egy sokak által áhított verseny Északnyugat-Amerikában) a mezőnyébe állhattak, tudták, hogy jó úton haladnak.
Az éles tapasztalatokkal gazdagodott csapattagok a fizikailag és szellemileg is megterhelő verseny után tudták, hogy készen állnak Alaszka meghódítására. Annak ellenére, hogy az R2AK elejétől a végéig egyszer sem szánta meg őket az időjárás olyan körülményekkel, amelyekre hajójuk optimalizálva volt, kitartóan űzték a hullámokat a célvonal irányába. „Olyan sokáig nem jött a szél és nagy volt a forróság.”
Számításaik szerint a verseny legalább felében saját maguk hajtották a hajót. „Olyan sokat kerekeztünk…” és tették azt az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv alapján, amelyet habár gyakran emlegetnek a vitorlásversenyek világában, ritka, hogy valóban meg is valósul a fedélzeten. A verseny utolsó 13 órájában csak saját lábaikra hagyatkoztak, és kerekeztek át végül a célvonalon.
Akár a kedvező időjárási viszonyok hiányát nézi az ember, akár a csapattagok töretlen elszántságát, az idei verseny több okból is egyedi. A Team Sail Like a Girl diadala pedig megkérdőjelezhetetlen volt.
Annak ellenére, hogy a szél és az internet egy része is cserben hagyta őket, a csapat háláját fejezte ki az őket támogató közösségnek, ami elmondásuk szerint végigsegítette őket útjukon. Rajongótáboruk tagjai Horvátországtól egészen Új-Zélandig drukkoltak nekik, és még szponzoruk, a First Federal Savings and Loan tagjai is jóval a záróra után is ébren maradtak, hogy figyelemmel követhessék haladásukat és biztathassák őket.
Összefogtak és sikert arattak
Útjukat végigkísérte azon női mentorok szelleme is, akiknek neveit az árbocra pingálták tiszteletük és hálájuk jeléül, és akikben biztos voltak, hogy a túlvilágról is figyelik őket a hullámok hátán. Persze sokat merítettek azon törekvő női hajósok lelkesedéséből is, akiket győzelmükkel inspirálni szeretnének álmaik hajszolására – „Reméljük, hogy több lány próbálja majd ki a vitorlázást, veszi a bátorságot, és követi majd az álmait.”
Az elmúlt hetekben a legénység szülei izgatottan követték az eseményeket, gyermekeik pedig órákat utaztak, csak hogy jóval a lámpaoltás után is ébren maradhassanak és az elsők között gratulálhassanak anyukáiknak. Férjeik az elmúlt 5 munkanapból 4-et kihagytak, hogy kedveseik minden mozzanatáról azonnal értesülhessenek.
„Nem tudom, hogy ez női dolog-e vagy sem, de gondoskodtunk egymásról.” A fedélzeten gyakran lehetett hallani a köszönöm szót és a naptejes védelemre, illetve a megfelelő folyadékbevitelre is rendszeresen emlékeztették egymást a csapat tagjai. A kimerültség és az éhség ellenére a hölgyek két órával tovább maradtak a célnál, hogy üdvözölhessék az Olen 30 fedélzetén másodikként érkező Team Lagopus-t. Az egymás iránti tisztelet és az ünnepi hangulat nem hagyott teret a csapatok közötti keserű versengésnek. A két csapat őszinte büszkeségét és örömét fejezte ki egymás iránt ölelések és pacsik közepette.